4. Rész

Az ébresztőm igencsak hangos riasztására riadtam fel, oly' annyira, hogy az erős mozdulattól legurultam az ágyamról. Az első tanítási nap a hosszú nyár után. A múlt heti este történései még frissen száguldoztak fejemben, ugyan az alkohol utáni nyomok eltűntek, de kellemetlen érzéssel töltött el, hogy megismertem Ashtont. Mobilom kijelzőjére pillantottam, kellő képen késésben voltam, hamarosan becsengetnek.  Nem szerettem volna még jobban belemerülni gondolataimba, fel kellett magam pörgetni egy kicsit, hogy beérjek a tanítás kezdetére. Az utolsó előtti évemet kezdem a suliban, nem szeretném, ha a mostani év végi bizonyítványom szörnyen sikeredne. Tengerbiológus szeretnék lenni, kiskorom óta vonz a víz - régebben szörfórákra is jártam, de volt egy kellemetlen élményem és azóta nem szívesen állok deszkára -, illetve a benne lévő élővilág is, és szerintem a világ egyik legcsodálatosabb dolga új egyedeket és példányokat felfedezni, lent a mélyben. Ehhez azonban egy jó bizonyítványra és érettségire van szükségem.

Első utam a ruhás szekrényemhez vezetett, ahonnan kirángattam egy rojtos, fehér pólót, aminek a háta csipkézve van és egy sötétkék szoknyát. Kapkodva akasztgattam fel a fürdőmben lévő fogasra a kicsit rongyos ruháimat, mondván nem kell azt vasalni, majd a fürdőszoba forró gőze kicsit kiegyenesíti. Sietségemnek köszönhetően, elcsúsztam a zuhanyzóban és majdnem kitörtem a zuhanyzó üvegajtaját, mivel azt az egyet láttam biztos pontként, amiben megkapaszkodhattam. Szegény fogsorommal is rendesen elbántam, ínyem rendesen vérzett és attól féltem, hogy a következő naptól a nagyapám protkójával kell élnem. Fúj. Hajamat eszeveszett tempóban kezdtem el kifésülni, remélhetőleg nem kapok valami kóros hajhullásos betegséget, amiért megerőszakoltam a hajhagymáimat, minden esetre aznap is bevettem az összes vitaminomat és rákentem minden lehetséges olajat. Az ember egyik hátránya, ha óceán mellett él, az a magas sótartalmú levegő, ami kikészíti a hajat, így különösen oda kell figyeljen hajkoronájára. Először megszárítottam, de az idióta sós-párás időjárás miatt elkezdett össze-vissza szállni, és egy idő után kegyetlenül behullámosodott. Azután felfogtam egy magas copfba, ekkor rájöttem, hogy mégis csak mindenki jobban jár, ha befonom, szóval elveszítve 6 percet az életemből és a készülődési időmből, befontam. Sminkemmel nem sokat tétováztam, amihez hozzáért a kezem azt kentem fel. Furcsán álltam meg a tükör előtt, ugyanis szokatlan módon ugyanazt a sminket kentem fel, amit a múltkori kis összejövetelünk előtt - a rúzs kivételével, minden passzolt. Még Isten se tudta úgy keverni a sminkes cuccaimat, hogy az az átkozott vörös rúzs a kezembe akadjon. Helyette egy hűsítő, barackos szájfényért nyúltam, ami egész kellemes érzést adott ajkaimnak, és mellesleg az illata, íze is mennyei volt. Nehéz volt megállni, hogy olykor ne nyaljam meg. – Közben égig Summer szavai visszhangzottak fejemben, miszerint soha nem árt kísérletezni egy kicsikét. Az utolsó simításoknál járhattam, mikor ügyetlenségem miatt kiejtettem kezemből a hordozható sminkes tükröm - helló 7 év balszerencse és mínusz egy tükör. Nem baj, legalább megtanultam, hogy az ember nem tud egyszerre púderezni, tükröt tartani és bepakolni a táskába -, s mivel így is óriási késésben voltam, hanyagul a földön hagytam, abban reménykedve, hogy előbb érek haza, mint anya és nem akad ki a kisebb káosztól, ami eluralkodott a szobámba, a reggeli készülődés miatt. Öhm, tulajdonképpen a tegnapihoz képest sokkal nagyobb volt a káosz, de ez részletkérdés.

Legyintettem az összetört tükör fele, s behánytam azokat a könyveket a táskámba, amelyek kellettek az aznapi óráimra. Felkaptam a kis fekete, vékony kardigánomat, amit nap elején rendszerint mindig bedobok a suliszekrényembe és magam után erőseb becsapva a szoba ajtómat lecsörtettem a földszintre. A hűtőhöz futva egy citromsárga post itet találtam, amire anyu cifra írásával firkantott valami olyasmit, hogy későn jönnek, ha gondolom rendeljek valamit. Sóhajtva letéptem az átkozott papírt és összegyűrve a földre hajítottam. Erőlködve pislogtam az ég felé, hogy ne sírjam el magamat. Alig voltak itthon két napot, máris utaztak tovább. Ez megy amióta az eszemet tudom, kívülről úgy néz ki, hogy a szüleim nem törődnek velem, ami valamilyen szinten igaz is. Elhalmoznak mindennel, hogy enyhítsék a fájdalmat, miszerint ők folyton repülgetnek és végzik a munkájukat. Apu cégmenedzser, míg anyu apu cégének az ügyvédje. Járják az országot, olykor a világot is és reklámozzák a hülye elektronikus cuccokat, a lányukat meg a legmagasabb pontról leszarják. Kiskoromban folyton bébiszittert hívtak hozzám, vagy ritka pillanatokkor a nagyszüleimet. Mikor felső tagozatos lettem, kezdett jobban elfajulni a helyzet, és olykor Summernél vagy Lucynél aludtam. A legszomorúbb pedig az egészben, hogy nemhogy szüleim, de még a testvérem se tud velem foglalkozni, ugyanis nincsen. Valahol legbelül mindig is éreztem, mintha véletlen folytán jötten volna a világra, és senki nem akart engem. Csak lettem.

Idegességemtől görcsbe rándult a gyomrom, bűntudatom miatt felkaptam a post itet és a szemetesbe vágtam, majd reggeli nélkül futottam a buszra. Éppen csak elértem, a sofőr bácsi pont bezárta előttem az ajtót, de érkezésemre szemet forgatva kinyitotta.

- Jó reggel Mr Almond - köszöntem széles művigyorral, úgy ahogyan mindegy egyes reggel, mikor majdnem elkések és ki kell nyitnia az ajtót ismét. Már nem azért, de akkor minek csukja be előttem? Megszokás, vagy kicseszés?

Átkozódva forgolódtam a szűk helyen ülőhelyet keresve, de sehol nem találtam, így megálltam egyhelyben. Nem szeretek vezetni, kora reggel pláne nem. Félő, hogy elaludnék a volán mögött, meg a tömegközlekedést használva egy kocsival kevesebb az utakon. A kedvem is szörnyű volt, ráadásul majdnem elaludtam álló helyemben, mikor valaki az ablak felőli oldalra csusszant, és csuklómnál fogva le nem rántott maga mellé, így elkerülte azt, hogy valaki más odaüljön mellé.

Két csodálatos kék szempárral találtam magamat szembe, és a fekete kapucni alól kikandikáló szőke tincsekkel, amiket szívem szerint hátra tűrtem volna neki.

- 'Reggelt - köszöntött Luke még mindig a korai rekedtes hangjával. Hirtelenjében köpni-nyelni nem tudtam, csakis szigorúan magam elé bámultam.

- Sz-szia - köszöntem neki vissza, s mivel nem kezdeményezett többet beállt közöttünk a kínos csend. Mindig is az a fajta lány voltam, aki kinyitotta a száját és megmondta, ha valami baja volt, viszont mindezt úgy, hogy a normálisabb körökbe tartoztam. Nem jártam el heti négyszer bulizni, nem vedeltem, mint valami elfajzott állat, nem dohányoztam, és nem húzattam meg magamat minden egyes pasival, aki szembejött velem az utcán. Egyszerűen szerettem eljárni gördeszkázni, vagy görkorcsolyázni, sokszor lógtam fiúkkal, de amolyan haveri viszonyból. Újabban pedig tanulom a vásárlás alapszabályait, a highend sminkelés alapjait, mert amióta Sum és Lucy megelégelte, hogy össze-vissza töröm magamat a rámpán mélységes depressziómban, amit az idősebbik Hemmo okozott, elhatározták, hogy kicsit alakítgatnak rajtam. Így került például a ruhatáramba az a szoknya, amit aznap viseltem.

- Kipihented a múlt hetet? - fordult felém hirtelen, nekem pedig szívem azonnal a torkomba ugrott, s ott dobogott tovább.

Halványan elmosolyodva válaszoltam neki.

- Nekem nem kellett, mit kipihennem - válaszoltam frappánsan és irgalmatlan remegésbe kezdtem. Csak remélni tudtam, hogyha behúzom a kardigánom ujjába kezemet, akkor Luke nem látja meg idegességemet. És akkor áldottam magam, hogy végül is elvittem magammal a kardigánt.

- Tény, hogy a húgom, meg az az idióta Summer jobban kiütötte magát, de azért te se voltál semmi, ahogyan Irwin karjaiba omlottál - elevenítette fel az este történéseit. Alsó ajkamra harapva forgattam meg szemeimet. Francba, tudtam, hogy nem úszom meg szárazon.

- És te kiheverted a durva beszólásokat, vagy még mindig meg vagy sértődve? - kérdeztem pimaszul, s büszkén dőltem hátra a busz ülésén. Luke arcát elnézve eluralkodott rajtam egy diadalmas vigyor, pásztáztam, próbáltam minden egyes részletét bememorizálni, hátha többször nem kerülök hozzá ilyen szokatlan közel. Megnyalta fekete piercingjét, majd egy piszkos pillantást küldött felém. Oké azt mondtam túl vagyok rajta, de azt hiszem megkaptam azt a pillantást, amire egész életemben vágytam. Jézusom mit nem adtam volna ezért fél évvel ezelőtt, a híres bugyiolvasztó szemeit az enyéimbe fúrta.

- Nincsenek ráncaim, nézd meg - hajolt közelebb hozzám, amitől szívem kihagyott egy ütemet. Végül elnevette magát. - Az idióta ikertestvérem úgy döntött, hogy ma beteget jelent - rázta fejét.

- Mi? - hőköltem hátra és egészen meglepődve kaptam elő a mobilomat. Lucy egy szóval sem említette, hogy kivesz egy napot. - Miért nem értesített róla? És miért pont az első napot?! - riadtan oldottam fel telefonomat, de Luke kezem után nyúlt és szépen lehajtotta az ölembe őket.

- Ezért vagyok itt - suttogta. - Valójában rákényszerített, hogy jöjjek eléd és mondjam meg, mert mittom' én miért nem szerette volna ezt telefonon megbeszélni. Miattatok buszozok - duzzogott, vagyis csak tettette a duzzogást. Folytonosan azt ismételgettem magamban, hogy nem törhetek meg, túl vagyok rajta, és amit most érzek, az csak egy átmeneti fellángolás, holnapra vége lesz, elmúlik.

- Sajnálom - súgtam és ismét felnevetett rajtam. A busz megállt a suli előtt és a diákok elkezdtek leözönleni róla. Luke elengedte a kezem és egyszerre szálltunk le.

- Na én asszem' lépek. Cal és Mike már várnak - kezdett búcsúzkodni. - Amúgy ne sajnáld. Így legalább jön nekem egy szívességgel - tette zsebre kezeit -, és te is - kacsintott rám, majd elsétált.

Mosolyom lehervadt arcomról és lábaim automatikusan gyengültek el, és lehet azért, mert nem reggeliztem, de lehet azért, mert még mindig totálisan odavoltam Luke Hemmingsért, összerogyni készültem. Pillanatokon belül ismerős illatot lélegeztem be, s két kar közé zárva nyitottam ki szemeimet. A zöldes-barnának mondható szempár mosolyogva figyelt le rám.

- Voltak már furcsa éjszakáim, és még furcsább találkozóim, de, hogy kétszer tartom ugyanazt a csajt a karjaimban azért, mert rosszul lesz és összeesik, na ez elég bizarr egy kicsit - nevetett fel Ashton.

- Ha ezek után lerántasz valamilyen maszkot magadról és közlöd, hogy te vagy Batman, esetleg Superman, akkor most azonnal visszazárhatsz a karjaidba és én kérem, hogy soha ne engedj el - nevettem, majd a suli bejárata felé sétáltam. Kicsit meginogva léptem fel a lépcsőre, aminek a hatására a fiú belém karolt. Hálát éreztem, így a közöttünk lévő levegő feszültsége is oldódott egy kicsit, viszont amint kimondtam a szuperhősös poénomat meg is bántam.

- Honnan veszed, hogy lerántom a maszkom? Lehet, hogy pont éjszaka felveszem és valójában ez az igazi arcom – a srác ezúttal értelmesen és kedvesen reagált, így adtam neki egy esélyt, hogy a további él percet a társaságomban töltse.

- Hm - gondolkodtam. - Lehet.

- Mellesleg, hogy tetszik lenni? - érdeklődött az állapotom miatt.

- Hát, nem mondom azt, hogy nem hagyott bennem egy igen mély nyomot...

- Nem elég nagyot - sóhajtotta, s kiült az arcára valami elképesztően perverz vigyor, amitől egy kicsit megijedtem. Azon a napon ott veszítette el minden bizalmamat, amit másodpercekkel ezelőtt megszerzett.

Szemöldökömet felvonva löktem be magam előtt a suli ajtaját, s becsusszantunk rajta Ashtonnal. - Szóval a másnaposság lehet még érzékelhető annyi nap után is, de amúgy jól vagyok, köszönöm.

- És mi volt az előbbi ,,majdnem összeestem" szituáció? Talán megérezted a közeledésemet és előre a karjaimba akartál omlani?

- Mi a fasz?! Neked meg mi bajod van? - fordultam lassú léptekkel hátra hozzá. Szemei nagyra tágultak a cifra szavak hallatán, biztos meglepődött, hogy ismerek ilyeneket. - Mond csak, nem vagy te egy kicsit egoista? - érdeklődtem.

- Nem tudom, az attól függ te minek gondolsz - rándította meg vállát, s továbbra is a nyomomban maradt. Agyam azon pattogott, hogy mit keres itt, ráadásul hogyan bonyolódott belém? - Reggeliztél? - sietősen megráztam fejemet, s gyorsabban kezdtem lépdelni, hátha lerázom. - Ez esetben megmutathatnád, hogy merre van a büfé. Meghívlak egy reggeli nem tudom mire, amit itt árulnak és ha jól láttam van egy automata az udvarra vezető folyosó mellett. Ha körbevezetsz a suliban, talán még egy kávét is kapsz.

Egyszerűen nem állt be a szája, minél jobban koncentráltam arra, hogy lerázzam, vagy valahogyan kizárjam a világomból, annál jobban préselődött bele a privát szférámba. Megelégelve csacsogását megtorpantam előtte, ami miatt ő nekem ütközött és egy kicsit rám taposott.

- Jaj, ne haragudj! - kiáltott fel. Feladva sóhajtottam, s felnéztem rá. - Ez az első napom.

- Észrevettem - húztam számat, nem fűztem hozzá egyebet, mert tulajdonképpen nekem sem esett le a tantusz, hogy mit keres a mi sulinkban. - Figyelj Ashton, nincs se energiám, se idegzetem, se kedvem most hozzád, vagy a hülye húzásaidhoz, esetleg ahhoz, hogy együtt kávézgassunk. Úgy indult a napom, hogy összetörtem egy tükröt a szobámban, szóval kérlek szépen keress másik csajt, akit befűzhetsz magadnak. Én erre nem vagyok hajlandó, nem vezetlek körbe, nem akarok veled beszélni, nem akarok tőled semmit se a jó ég adta világon. Megvagyok a saját baráti körömben és nem vágyok idióták társaságára. Másnak hiszel, mint amilyen vagyok - néztem szemeibe. Egyszerűen azonnal kitapasztalta, hogy mivel tudott felhúzni, a képembe vigyorgott.

- Ha be akarnálak fűzni, már rég megtettem volna. Már rég, és csak, hogy emlékeztesselek, a múltheti este óta ismerjük egymást. Nem döntheted el ennyi idő alatt, hogy kedvelsz-e, vagy sem, és nem is kérem azt, hogy bízz bennem, egyszerűen csak új ismeretségeket próbálok szerezni az új környezetemben - pimasz vigyora továbbra se hervadt le. Az idegeimen táncolva egyensúlyozott, bárcsak le tudtam volna lökni!

- Ne ronts a helyzeteden Irwin! Ez az első napod, nem lenne szép, ha rossz emlékekkel végeznéd... Ez ellenére se fogok veled sétálgatni! - mondtam határozottan, s önző módon elindultam az első órámra.

- Legalább azt mond meg, hogy melyik teremben kezd Mr Eliott Donald osztálya! - nagy gombóccal a torkomban fordultam vissza hozzá. Ne. Csak azt ne. Ne. Ne. Ne, ne ,ne, ne. Kérem a fentiket, hogy ne büntessenek ezzel. Ígérem ezentúl jó leszek, de ne szúrjanak így ki velem.

- Jövőre leszel végzős? - kérdtem felvont szemöldökkel. Bólintott. Felsóhajtottam. Istenem. - Idősebbnek néztelek - kedvesen pislogtam, s közben kétségtelenül forrt az agyvizem. Szóval az utolsó előtti évemet megkeseríti, hogy aztán az utolsót teljesen elcseszve kezdjem. Bámulatos.

- Egy évvel később kezdtem a sulit, ráadásul a sok költözés is rátett egy lapáttal. A 18-at töltöm majd.

Nem szerettem volna tapintatlanul rákérdezni, hogy mégis miért maradt vissza és milyen költözésekről beszél. Rendkívül felkeltette az érdeklődésemet, hogy egyszerre ennyi mindent rám zúdított, kezdve ott, hogy meg sem kérdeztem hogyan járhatunk egy osztályba, csupán az arcomról leolvasta azt, amin kattogtam, és meg is válaszolta. Tartanom kellett magamat és elhitetni vele, hogy cseppet sem érdekel hirtelen bizalma.

- Azt hiszem lesznek közös óráink - rágtam ajkamat ingerülten. Mégis hogyan tud ennyire agyonverni engem a sors? Őszintén szeretném tudni, hogy még mit tartogat számomra, mielőtt előbb döntenék és felakasztanám magam. - Ahj, ne bámulj már olyan bambán, inkább gyere velem, mert lekéssük az első órát! - csuklójánál fogva megragadtam, s húzni kezdtem magam után, hogy ne maradjon le és véletlenül se keveredjen el a folyosón álló tömegben valahol. Közben csendben imádkoztam, hogy maradjon szabad hely és ne kelljen beülnöm mellé. Majd talán máskor.